Ellopott Gyermekkor

A kiáltás útja: a testtől a pszichéig – és vissza 

Lőrinc Krisztina - Ellopott gyermekkor című nagy ciklusának központi képe. A kislány a kezét a fülére szorítja, mintha éppen el akarná zárni magát attól a rettenetes hangzavartól, amelyet maga a "világ" bocsát ki. Tekintete üressé válik, arca szinte maszkszerű, - merev.  A világ izzik, üvölt és forr körülötte. Elkerülhetetlen a szembenézés a megváltoztathatatlannal.

A művész, ezzel a szembesüléssel nincs egyedül. Nagy elődök nyomában jár. A szorongás kifejezése mindig a személyes élményből született - ahogy ennél a képnél is.    

Edvard Munch egy naplóbejegyzésében pontosan leírta azt a pillanatot, amelyből a -  eredeti német címén a Der Schrei der Natur, azaz a természet kiáltása vagy sikolya című mű - született. A norvég skrik szót gyakran sikolyként fordítják, de a képet esetenként A Kiáltás címen is emlegetik. 

Egy januári estén két barátjával sétált, amikor a nap lenyugodott, és az ég hirtelen "olyan vörössé vált, mint a vér". A barátai továbbmentek, ő azonban megállt, reszketett a szorongástól, és úgy érezte, mintha "egy hatalmas, végtelen sikoly" söpört volna végig a természeten. Nem egy ember ordítása volt ez, hanem maga a létezésé.  

Amikor a létezés megkérdőjelezi önmagát az ember kérdőjelezi meg önnön létét. 

A sikoly nem önálló képként készült, hanem egy nagyobb ciklus része volt, amelyet Munch Az Élet frízének nevezett. Ebben a sorozatban a szerelem, a vágy, a félelem és a halál egyfajta vizuális költeménnyé áll össze. A festő több változatot is készített belőle, részben azért, mert nem tudott elszakadni a képeitől, részben azért, mert azt tervezte, hogy a sorozatot egyben hagyja meg az utókornak. 

Lőrincz Krisztina - Elveszett gyermekkor ciklusa, szintén egy nagyobb ívet ír le és jár be. A tizenkét képből álló sorozat, a hiány és az érzelmi nélkülözés manifesztációja. A teljes ciklus kronológiai sorban mutatja be a gyermekkorban elszenvedett  - mára szinte álomszerűvé vált - sötét pillanatokat. A szembenézés útja hosszú. Az alkotási folyamat végtelen. A feldolgozás időszaka lezárult és a bemutatás elérkezett. Az Elveszett gyermekkor - még csak most indult el azon az úton .... 

...amelyet a The Scream már megtett: egyetlen ember belső tapasztalatából az egyetemes szorongás jelképévé vált. Az alkotó, Edvard Munch nem pusztán egy jelenetet festett meg, hanem egy olyan élményt, amely mára a modern ember létélményének vizuális rövidítésévé sűrűsödött. Ám ez a történet nem a modernitással kezdődik – hanem jóval korábban, a test és az identitás drámai szétválásának reneszánsz pillanatában.

A test mint leválasztható identitás

A narratíva mélyrétege Michelangelo freskójához, a The Last Judgment  / Az Utolsó Ítélethez vezet. 

Szent Bertalan kezében tartott lenyúzott bőre – amelyet a művészettörténet gyakran Michelangelo önarcképeként értelmez – az identitás egyik legmegrázóbb képe. Itt az én nem belül rejtőzik, hanem kívülre kerül: egy leválasztható, sérülékeny rétegként jelenik meg.

Ez a gondolat évszázadokkal később is visszhangzik: az identitás nem stabil, hanem feltéphető, eltávolítható, elveszíthető.

A 19. század végén Munch már nem a test felszínén, hanem a lélek mélyén keresi ezt a töréspontot. Munch fiatalon bekerült a művészet bohém köreibe, ahol a radikális író, Hans Jæger arra biztatta, hogy szakítson a hagyományos erkölcsökkel és vallással, és a saját érzelmi igazságát fesse meg. Ettől kezdve képei egyre kevésbé a külvilágot, sokkal inkább a belső világot ábrázolták. Párizsi évei során találkozott az impresszionisták és posztimpresszionisták művészetével, Van Gogh, Gauguin és Toulouse-Lautrec merész színei és vonalai pedig megmutatták neki, hogyan lehet az érzelmeket formává alakítani.

"Úgy éreztem, hogy egy sikoly préselődik ki a tájból…"

A figura nem sikít – hanem védekezik. A világ hangja túl erős, és az ember képtelen elviselni. A reneszánsz külső drámája itt belsővé válik: nem a bőr válik le, hanem az érzékelés hasad meg. A vérvörös ég, a hullámzó vonalak és az eltorzult arc mind azt sugallják:

a világ maga válik pszichedelikus térré.

A 20. század végére ez a belső tapasztalat új formát ölt a Scream ikonikus maszkjában. 

A Munch-i arc itt már nem egy konkrét személyhez kötődik, hanem: eltávolodik az egyéni élménytől - ismételhető, felismerhető jellé válik - és elveszíti eredeti, személyes súlyát A félelem így hordhatóvá válik. Az arc már nem kifejez – hanem elfed.

A félelem így felvehető és levehető, mint egy arc – ahogy Michelangelónál a bőr.

A szorongás attribútuma a popkultúra könnyen emészthető része lesz, pótléka az életből hiányzó drámaiságnak de legfőképpen az elveszett, vagy még meg nem talált identitásnak.  

Ebben a több évszázados ívben válik kulcsművé Lőrincz Krisztina "Ellopott gyermekkor" című ciklusa és festménye. A kép nem idéz, hanem összegez.

A gyermek arca egyszerre három hagyományt hordoz: - Michelangelo felől: a felület repedezett, mintha a "bőr" sérülne - Munch felől: a tekintet a belső szorongás tere - a popkultúra felől: az arc már maszk, hordható , viselhető. Ez az átmeneti állapot a legnyugtalanítóbb. Nem az elvesztett identitás, hanem az éppen elvesző identitás pillanata.

Michelangelo bevonásával a kép jelentése radikálisan elmélyül. A gyermekkor itt nem pusztán eltűnik, hanem mintha valaki – vagy valami – eltávolítaná. A reneszánszban az én bőrként válik le, - a modernitásban a világ sikolya hatol be, - a kortárs műben a kettő összeér.

Az "Ellopott gyermekkor" így nem emlék, hanem állapot: egy éjszakai létezés kezdete.

Az "Éjszakai teremtmények" ebben a kontextusban nem csupán kiállítás, hanem egy vizuális gondolatmenet és vallomás arról, hogyan alakul át az ember és az emberi arc jelentése az évszázadok során. A testtől a lélekig, majd a maszkig vezető út végén ott áll a gyermek, aki már nem teljesen önmaga – de még nem is teljesen idegen. És talán éppen ebben a bizonytalan, törékeny állapotban válik a leginkább felismerhetővé.

Dávid Norbert / kurátor