A tárgyak új élete

Az assemblage ezt a gondolatot tovább tágította.

A kollázs síkjából a valóság darabjai fokozatosan kiléptek a térbe. Talált tárgyak, fa, fém, textil, dobozok, gépalkatrészek és hétköznapi maradványok kerültek egymás mellé.

Robert Rauschenberg Combines művei különösen jól érzékeltetik ezt a határátlépést: festészet, tárgy, kollázs és szobrászat már nem feltétlenül különül el egymástól.

A kopásokat.
A sérüléseket.
Az anyag öregedését.
A korábbi használat emlékeit.

És talán éppen ezek teszik érdekessé.

A tökéletlenségből információ lesz.

Amikor a "szegény" anyag felértékelődik

Az 1960-as évek végének olasz Arte Povera mozgalma újabb fontos lépést tett.

A név jelentése nagyjából: "szegény művészet".

A művészek olyan hétköznapi, ipari vagy természetes anyagokhoz fordultak, amelyek távol álltak a hagyományos műtárgy nemességétől: földhöz, fához, rongyhoz, kötélhez, kőhöz, fémhez, üveghez, növényekhez és más efemer anyagokhoz.

Nem azért, mert ezekből olcsóbban lehetett művészetet készíteni.

Hanem mert magának az anyagnak lett jelentése.

A fa másképpen öregszik, mint az acél. A textil gyűrődik. A papír szakad. A föld kiszárad. A növény változik. Az anyag nem passzív hordozó többé, hanem részt vesz a mű történetében.

Ez már nagyon közel visz ahhoz a gondolathoz, ami engem a REBORN sorozat esetében és a kollázs kifejezésmódjában is izgat: - a megfigyelés, az idővel való játék, a mintázatok megbontása és újrarendezése.

mi történik, ha nem akarjuk eltüntetni az anyag múltját?

Mi történik, ha éppen a mintázat, a szakadás, a gyűrődés, a rétegződés, az elszíneződés vagy a sérülés válik a mű legfontosabb vizuális tulajdonságává?

A hulladéktól az alapanyagig

A 20. század végére és a 21. századra mindehhez egy új kérdés társult.

Mi történik azzal a mérhetetlen mennyiségű anyaggal, amelyet létrehozunk, használunk, majd eldobunk?

A kortárs művészetben a talált tárgy és a hulladék használata ezért már nemcsak esztétikai vagy filozófiai gesztus lehet. Egyre gyakrabban társadalmi és környezeti állítás is.

El Anatsui például eldobott alumínium palackzárak ezreiből hoz létre monumentális, szinte textilszerű felületeket. Vik Muniz hulladékból és hétköznapi anyagokból épít fel képeket, majd a létrejött kompozíciót fotográfiává alakítja. Más alkotók műanyagból, elektronikai hulladékból, textilmaradékból, papírból vagy ipari melléktermékekből hoznak létre új műveket.

És közben lassan maga a szó is megváltozik.

Hulladék. Maradék. Talált anyag. Alapanyag.

Ugyanaz a dolog – más nézőpontból. Talán ez az egyik legérdekesebb változás. Nem feltétlenül az anyagot kell megváltoztatnunk először.

Hanem azt, ahogyan ránézünk. És ezen a ponton érkeznék majd vissza a saját történetünkhöz. Mert a REBORN számomra nem egyszerűen arról szól, hogy valamiből, amit egyébként kidobnánk, készítsünk valami szépet.

Ennél érdekesebb számomra a folyamat.

Egy anyag elveszíti eredeti funkcióját. Bekerül a műalkotásba. Ott új jelentést és új vizuális struktúrát kap. A struktúrát megfigyeljük, részleteire bontjuk, fotografáljuk, újrarendezzük. Mintázat születik belőle. A mintázat pedig ismét kiléphet a műalkotásból.

Textillé válhat. Kárpittá. Szőnyeggé. Falburkolattá. Tárggyá. Térré. Vagyis különös körforgás jön létre:

VALÓSÁG → ANYAG → MŰALKOTÁS → MINTÁZAT → TÁRGY → TÉR → VALÓSÁG

A valóság egy darabját először befogadja a művészet. Majd átalakítva visszaadja a valóságnak.