ELFELEDETT JÁTÉKOK

"Minden alkotás egy játék, amelyet nem felejtettünk el."

Tegnap este a lányommal megnéztük a Toy Story legújabb részét.

A moziból hazafelé a történet üzenetén túl, más is járt a fejemben - egy régi festményemen. Egy kép, amely évekkel ezelőtt született, és amely egy befejezetlen festészeti sorozat egyetlen elkészült darabja maradt.

Elfeledett játékok.

Sokáig azt hittem, ez a cím a plüssállatokról, a kisautókról vagy a gyermekkor tárgyairól szól majd. Ma már úgy érzem, egészen másról beszél. Gyerekként a világ még nem volt készen. Nem elfogadtuk, hanem újraalkottuk. Egy kartondobozból hajó lett. Egy takaróból titkos rejtekhely. Egy botból kard. Egy plüsspandából pedig olyan társ, aki értette a csendet is.

A gyermek számára a játék nem menekülés a valóságból. Éppen ellenkezőleg. Ez az első kísérlete arra, hogy megértse és megteremtse a saját világát. Minden játék egy kérdéssel kezdődik.

Mi lenne, ha…? Mi lenne, ha ez a padló most egy óceán lenne? Mi lenne, ha ez a szék egy hegycsúcs volna? Mi lenne, ha a panda tudna beszélni? Talán ugyanez a kérdés minden művészet első mondata is. 

Amikor évekkel ezelőtt megfestettem ezt a képet, nem egy plüssállat portréját akartam elkészíteni. Sokkal inkább azt a pillanatot kerestem, amikor a gyermeki képzelet találkozik a felnőtt valósággal. A festményen egy magányos panda ül a padlón. Fölötte egy konnektor. Mellette egy fekete kábel. A háttérben egy irodai szék.

Első pillantásra hétköznapi jelenet. Mégis van benne valami különös. A panda mintha rossz helyre került volna. Vagy talán nem is ő. Talán mi.

Hiszen ez már nem a gyermekszoba. Ez a felnőttek világa. A határidőké. Az e-maileké. Az értesítéseké. A folyamatos jelenlété, amelyben egyre kevesebb hely marad arra, hogy egyszerűen csak elképzeljünk valamit. Érdekes, hogy később a festmény új életet kapott. Egy barátomhoz került aki nagy panda rajongó, - és készülő naplóregényének borítójává választotta. Új címet adott neki. 

Panda a búra alatt.

Akkor még csak tetszett ez a cím. Ma már értem is. A búra talán nem a panda fölött van. Hanem - ahogy a regényből is felismerhetővé válik - fölöttünk. Az a láthatatlan üvegbura, amelyet a felnőtt élet lassan épít körénk. A racionalitás. A megfelelés. A teljesítmény. A hatékonyság. Mindaz, ami nélkül nem lehet élni. De ami önmagában nem elég ahhoz, hogy valóban alkossunk. Sokszor kérdezik tőlem, honnan jön egy festmény. Mintha létezne erre valamilyen technikai válasz. Pedig egyetlen szó jut eszembe.

Játék.

Nem a könnyelműség értelmében. Hanem a szabadságéban. Abban a belső állapotban, amikor még nem a helyes megoldást keressük, hanem a lehetségeset. Amikor még nem azt kérdezzük, mit várnak tőlünk. Hanem azt, hogy mi történne, ha egészen másként néznénk ugyanarra a világra. Festőként sokszor érzem, hogy amikor belépek a műterembe, ugyanaz történik, mint gyermekkoromban, amikor leültem a szőnyegre játszani. Csak a játékaim változtak meg. Régen fakockákból építettem világokat. Ma színekből. Régen plüssállatoknak találtam ki történeteket. Ma festményeknek. A belső mozdulat azonban ugyanaz maradt.

A digitális korszak elképesztő lehetőségeket adott nekünk. Szinte minden tudás, minden kép és minden történet egyetlen érintésre elérhető. Mégis úgy érzem, valami csendben háttérbe szorult. Az a képességünk, hogy ne csak fogyasszuk a világot, hanem újra is teremtsük. Pedig minden nagy felfedezés, minden épület, minden regény, minden tudományos áttörés és minden festmény ugyanazzal a kérdéssel kezdődött.

Mi lenne, ha…?

Ez a kérdés gyerekkorban játék. Felnőttként kreativitás. Valójában azonban ugyanaz a képesség. Ma már nem hiszem, hogy az Elfeledett játékok a gyermekkorról szól. Sokkal inkább emlékeztető. Emlékeztető arra, hogy a bennünk élő gyermek nem tűnik el. Csak egy idő után elhallgat. És talán a művészet feladata nem más, mint újra meghallani a hangját.

Mert minden ecsetvonásban ott rejtőzik egy régi kérdés. Minden új gondolatban ott él egy régi játék. És minden valódi alkotás mögött ott áll valaki, aki egyszer régen hitt abban, hogy egy kartondobozból hajó lehet. Talán ezért érzem úgy, hogy a játék szeretete és a festészet szeretete ugyanabból a forrásból fakad.

Mindkettő azt üzeni, hogy a világ nincs befejezve.

És amíg képesek vagyunk elképzelni azt, ami még nem létezik, addig mi magunk sem vagyunk készen. 

"Négy évig tartott, amíg úgy tudtam festeni, mint Raffaello, de egy egész élet kellett ahhoz, hogy úgy tudjak rajzolni, mint egy gyermek."                                                   
                                                                                 Picasso