Hová tűnt a festészet lelke?

Hová tűnt a festészet lelke? - ez a gondolat valójában nem váratlanul bukkan fel. Szép csendesen kúszik be és egyszer csak ott áll az ajtódban. Aztán nézitek egymást mint régi ismerősök és te közben azon morfondírozol, hogy melyik is illik jobban a helyzethez: Hová tűnt? - vagy - Hová lett? - egyenesen neki szegeznéd a kérdést, no de melyiket? Filmekben itt általában egy belső monológot hall az ember miközben a képi világ lelassul. - Akkor csak hogy tisztázzuk: 

A "hová tűnt?" - azt jelenti, hogy valaki vagy valami hirtelen eltűnt a szemünk elől. A "hová lett?" - pedig azt kérdezi, hogy mi történt valakivel vagy valamivel, hova került az idő folyamán. 

... és igen. Noha mindkettő helyes, de jó lenne valami közös összevont szó ide, ami kifejezi abbéli igyekezetemet, hogy választ találjak erre szembenézésre. A felismerés lassan oldódik és egymás után bukkannak fel, önmagukat válaszként kínáló gondolatok.  

- Lehet, hogy ez csak látszat és nem is a valóság? - próbálnám elhessegetni magamtól, de nem lehet csak úgy, ilyen egyszerűen rácsapni az ajtót egy laza legyintéssel.  

Az "Elveszett illúziók", mint olyan, - nem újkeletü a művészetek palettáján. Balzac, erre nagyon frappánsan és kíméletlenül csak így reagál: 

" Olcsón senki sem lehet nagy emberré. A lángész könnyekkel öntözi meg alkotá­sait. A tehetség: erkölcsi lény, s mint minden élőlénynek, en­nek is van betegségekre hajlamos gyermekkora. A Társada­lom éppen úgy visszalöki a tökéletlen tehet­séget, mint ahogy a Természet elsodorja a gyönge vagy rosszul alkotott teremt­ményeket. Aki az emberek fölé akar emelkedni, annak elő kell készülnie a küzdelemre, és nem szabad meg­hátrálnia sem­mi nehézség elől. A nagy író olyan mártír, aki nem fog meg­halni."  

A festészet szívesen ábrázol pénzügyi témákat: vagyont, elzálogosítást, csődöt, szerencsejátékot. Ahogy a pénz hatalmának himnuszát Balzac, homéroszi eposzi szintre emeli.  

 Ez a korszak lesz a táncosnők fénykora, akik elégtételt vehetnek végre a korábbi idők elnyomásáért. A balett a 19. századtól ihleti meg mélyen a képzőművészeket, különösen az impresszionizmus korában. Edgar Degas festmények százain örökíteti meg a táncosok próbáit, mozdulatait és a színfalak mögötti életét. Aztán a modern avantgárd beköszöntével,  Pablo Picasso – díszleteket és jelmezeket is tervez balett-társulatoknak. A balett ábrázolásának korszaka, a 19. század végére Degas pasztellképein és festményein, a próbatermek, a feszített izmok és a pillanatnyi pózok valóságáról lebbenti fel a fátylat. Míg a 20. század elejére Picasso, Matisse és  Kandinszkij már közvetlenül együttműködnek koreográfusokkal, így a képzőművészet belép magára a színpadra. A táncosok teste mint a mozgás és a törékeny erő szimbóluma válik a festészet ihletőjévé. Nem a csillogó előadás, hanem a kemény munka és a fáradtság ábrázolása az, ami rabul ejti a művész tekintetét és gondolatvilágát. A test vonalai egyenlőséget képeznek a klasszikus balett merev geometriájával és a lágy mozdulatok  kontrasztjával. A színpadi illúzió megteremtésének háttérvilága, ami igazán érdekli a művészetet. A tánc a művészek vásznán kommunikációvá válik. Megszületik egy olyan ábrázolása a léleknek, ami a színpadon már nem látszik - az erős vakító fényben. 

Mindeközben a XIX. században a pénz és a kultúra szoros kapcsolatba kerül egymással. A tőkés gazdaság fejlődése, az iparosodás és a polgárosodás átalakítja a művészetek helyzetét. A pénz nemcsak a mindennapi élet eszköze lesz, hanem a művészi alkotás, a társadalmi státusz és a kulturális intézmények fenntartásának központi mozgatórugója is.

Balzac, Stendhal vagy Dostojevszkij műveiben a pénz megszerzése vagy elvesztése irányítja a sorsodat és ez elől nincs menekvés. A vagyoni helyzet fontosabbá válik, mint a születési hovatartozás és ez a művészetet sem kerüli el.  A művészetek kikerülnek a korábban kizárólagosságot élvező udvari vagy egyházi pártfogás alól, és belépnek a szabadpiac világába. Egy könyv, egy színházi jegy és természetesen egy festmény is, piaci termékké válik. A gazdag polgárság, a bankárok és iparosok támogatásán túl már a napilapok és folyóiratok hirdetési bevételei is a kultúra életben tartói. 

Nem a legerősebb, vagy a leggyorsabb marad fenn, hanem aki a legjobban alkalmazkodik. Az evolúciós kényszer fix pályán tart, mert ez a túlélés és érvényesülés záloga. Mire fel a polgárosodást tagadó bohém művész attitűd ha az is csak látszat. A tehetség az alkalmazkodás végtelen erőfeszítésében röpképtelen pillangó csupán aki összezárja szárnyait és azzal a gondolattal hajtja álomra fejét, hogy - Eladni! - Eladni! - Eladni! 

"A tánc mindenekelőtt a kommunikációról, az egyesülésről, a csatlakozásról szól, arról, hogy hogyan lehet a másikat lénye legmélyén megszólítani. A tánc egyesülés, az ember egyesülése a kozmosszal, az ember egyesülése Istennel..." 1 (Maurice Béjart)