A tény, hogy ma képesek vagyunk elolvasni az ókori Egyiptom több ezer éves üzeneteit, megismerni fáraóinak történetét és megfejteni templomainak titkait, azt nagyrészt egy véletlen felfedezésnek köszönhetjük, melynek során kezünkbe került a "titkok kulcsa". 

1799-ben, Napóleon egyiptomi hadjárata során katonák egy különös kőtáblára bukkantak Rosette városának közelében. Első pillantásra csupán egy régi kődarabnak tűnt, ám hamar kiderült, hogy három különböző írásrendszerben ugyanazt a szöveget hordozza. Ez a lelet, a Rosette-i kő, olyan kulcsnak bizonyult, amely évszázadok hallgatása után újra megszólaltatta az ókori Egyiptomot. Segítségével a tudósok megfejtették a hieroglifákat, és megnyitották az utat egy elveszett civilizáció történelmének feltárásához. A Rosette-i kő így több lett mint régészeti lelet, -  

- annak bizonyítéka is, hogy a jelek és jelképek képesek átívelni az időn, megőrizve az emberiség emlékezetét a jövő számára.  

A Rosette-i kő története jól példázza, hogy a jelek önmagukban még nem hordoznak jelentést: csak akkor válnak érthetővé, ha rendelkezünk a megfejtésükhöz szükséges tudással és kulturális háttérrel. Ugyanez a gondolat jelenik meg Csernik Attila, Text című munkájában is, amely a szöveg, az írásjelek és a jelentés kapcsolatát vizsgálja. A mű arra irányítja a figyelmet, hogy az általunk olvasott és értelmezett jelek nem csupán információhordozók, hanem olyan kulturális kódok, amelyek értelmezése tanult folyamat.

A Rosette-i kő esetében a görög szöveg jelentette azt a "kulcsot", amelynek segítségével a tudósok megfejthették a hieroglifákat, és így egy egész civilizáció történelme vált újra olvashatóvá. Csernik műve hasonló kérdést vet fel: vajon mit jelent egy szöveg, ha nem ismerjük a hozzá tartozó kódrendszert? A mű befogadója szembesül azzal, hogy a jelek jelentése nem magától értetődő, hanem az értelmező és a jelrendszer kapcsolatában jön létre.

Így a Text és a Rosette-i kő egyaránt arra emlékeztet, hogy az emberi kultúra fennmaradása a jelek megőrzésén és értelmezhetőségén múlik. A történelem, a tudás és az emlékezet csak addig maradhat fenn, amíg léteznek olyan emberek, akik képesek olvasni, értelmezni és továbbadni ezeket a jeleket a következő nemzedékek számára. 

Csernik Attila alkotásai, a Gömbök (1978) és a Labdajáték (1977) LUDWIG MÚZEUM gyűjteményében találhatóak. 

De vajon a kő és a papír elegendő felületet biztosít az adatok tárolására vagy az üzenetek továbbítására? 

Korunkban az adatok és információk mennyisége soha nem látott ütemben növekszik. A digitális korszakban nem évszázadok vagy évtizedek alatt halmozódik fel a tudás, hanem másodpercről másodpercre.

A becslések szerint a világ teljes digitális adatmennyisége a 2010-es évek elején még néhány zettabájt (1 zettabájt = 1 milliárd terabájt) volt, míg napjainkra több száz zettabájtra nőtt. Az elemzőcégek előrejelzései szerint a globális adatmennyiség a következő években is rendkívül gyorsan, évente mintegy 20–25%-os ütemben bővül. Ennek eredményeként néhány évente megduplázódik a tárolt digitális információ mennyisége. 

Jól érzékelteti a helyzetet, hogy egyetlen nap alatt több százmillió fénykép kerül fel az internetre, emberek milliárdjai küldenek üzeneteket, és óriási mennyiségű videót töltenek fel különböző platformokra. 

Az emberiség ma néhány nap alatt több információt hoz létre, mint amennyi korábbi évszázadok során összesen rendelkezésre állt.

Míg a Rosette-i kő az ókori Egyiptom elveszett nyelvének megfejtését tette lehetővé, Balog Béla Bináris kód című műve arra emlékeztet, hogy a 21. század információs társadalma is saját, sokak számára láthatatlan jelrendszerre épül. 

A digitális világban minden adat bináris jelek formájában létezik, amelyek értelmezéséhez speciális "fordítókra" van szükség. 

A mű így rámutat arra, hogy a jelek jelentése mindig az értelmezés folyamatában jön létre - és így volt ez már az emberiség legősibb évezrediben is, az Altamira-barlang, 35-36 ezer évvel ezelőtt ábrázolásain is. 

A Shifting Baseline, - Az Én Velencém – valamint az Altamira barlang, mint kiindulópont - képei között alapvető közös gondolat figyelhető meg: mindhárom az emberi nyom hagyásának és - jelentésképzésnek a kérdését vizsgálja.

Az Altamira barlang festményei az egyik legősibb példái annak, hogy az ember vizuális jelekkel rögzítette a világát. Ezek a képek nem pusztán ábrázolások, hanem kommunikációs és emlékezetmegőrző jelek is lehettek.

Stark Attila - Shifting Baseline és Balog Béla - Az Én Velencém  (része a Bináris kód című műnek) – sikátora első pillantásra eltérő témákat dolgoznak fel, mégis erős kapcsolat fedezhető fel kettejük és az ősi Altamira ábrázolásai, illetve jelei között.

"A street-art aktivista képi világát a városi lét, a szubkultúra szimbólumvilága és az általa teremtett figurák határozzák meg. Leginkább épületek elhagyott falain hagyja egyedi graffiti-kézjegyét, amivel a művészet kiterjesztése, közterületeken való láthatóvá tétele mellett foglal állást."

Stark Attila, Shifting Baseline című művének (Kacsuk gyűjtemény) központi gondolata a "tolódó alapvonal" vagy "változó referenciaérték" jelensége: az emberek hajlamosak a jelenlegi állapotot természetesnek tekinteni, miközben fokozatosan megfeledkeznek arról, milyen volt korábban a környezetük vagy a világuk. A változás olyan lassan történik, hogy szinte észrevétlenné válik.

Balog Béla - Az én Velencém - című művében a falakat borító graffitik, feliratok és nyomok hasonló folyamatot dokumentálnak. A falak rétegein megjelenő jelek az egymást követő generációk jelenlétét őrzik. Egy-egy felirat idővel elhalványul, más jelek ráíródnak, eltakarják vagy átértelmezik az előzőket. A városi tér folyamatosan változik, miközben a változás története csak a nyomokból olvasható ki.

A jelek az emlékezet hordozói.

Mindkét mű arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberi emlékezet nem tökéletes. Ezért van szükség jelekre, nyomokra és dokumentumokra.

A sikátor falain látható jelek olyanok, mint egy városi palimpszeszt: az új üzenetek ráíródnak a régiekre, de azok maradványai továbbra is jelen vannak. Ugyanígy a társadalmi emlékezetben is egymásra rakódnak a különböző korszakok tapasztalatai.

A két mű közös üzenete, hogy a jelek nemcsak kommunikációs eszközök, hanem az emlékezet megőrzésének eszközei is. Ha eltűnnek a jelek, eltűnik a múlt egy része is. A Shifting Baseline a felejtés veszélyére figyelmeztet, míg az Az én Velencém - Bináris kód, azt mutatja meg, hogy a körülöttünk lévő jelek hogyan őrzik egy hely történetét és identitását.

A két mű így közösen hangsúlyozza, hogy a jelek és jelképek nélkülözhetetlen szerepet játszanak a történelmi és kulturális emlékezet fennmaradásában.

Az emberiség története a kódok története is egyben. Az ékírástól és a hieroglifáktól kezdve a vallási és kulturális szimbólumokon át egészen a bináris kódig a jelek mindig lehetővé tették a tudás, az emlékezet és az identitás megőrzését. Bár a kódrendszerek folyamatosan változnak, szerepük évezredek óta ugyanaz: kapcsolatot teremteni múlt és jelen között, valamint biztosítani, hogy az emberi tapasztalat ne vesszen el az időben. A jelek megfejtése ezért nem csupán az információ megértését jelenti, hanem saját kulturális örökségünk feltárását is.