SÁRARANY

"A Sárarany cselekménye Kiskarán, egy kicsi alföldi faluban játszódik. A karaiak élete évszázadok óta változatlanul pereg: tavasztól őszig látástól vakulásig dolgoznak a földeken, télen pedig a külvilágtól elzártan, begubózva, fásultan morzsolgatják napjaikat. "Nem zúgolódnak, nem ijedeznek, nem sápítoznak", elfogadják, ami jön. Ezt az egyhangúságot forgatja fel a szép Turi Dani a különleges egyéniségével, szilaj természetével, nagyra törő vágyaival. Ő mer más lenni, mint a többiek. A faluban a házas embernek szerelem nélküli élet jut, ő nős ember létére is szabadon szeret. Dani a házassága révén a nincstelenségből vagyonos gazdává küzdötte föl magát, de még többet akar. Szűk neki a kiskarai határ, kevés a falu asszonya. Úrinőre veti a szemét és grófi földre vágyik..."  

... Móricz Zsigmond első regényében a természet élet halál ura. Nem kifejezési eszköz és nem is csendes meditációs hely. Mi már nem tapasztaltuk meg azt a monotóniát és hiábavalóságot amit szüleink akár gyermekként átéltek. A föld lételeme a családnak és a túlélésnek. Kelő nappal kelsz és napnyugtával térsz nyugovóra. Míg a föld, a művelőjének örökös küzdelem, - kezére és homlokára olyan mély barázdát szánt az idő mint az eke vasa az ugarba, - addig gazdájának vagyon, gyarapodás és arany. Mindez lassan, de annál erősebben hagy nyomot. E szellem megidézése nem csak családi anekdotákból tárult elém, hanem Móricz felejthetetlen soraiból is visszaköszönt.   

A kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Milyen nyomot hagy a vásznon a festék nélküli anyag? - az a föld amibe belesüpped a lábunk ha egy esős nap az erdőben járunk. Alattunk a lehullott idő maradékai, kezemben, a magam után húzott vászon. A súrlódás a fák kérgéhez, elakadás az ágakban, belemerítés a búvó patakba, és közben megannyi megfigyelés ahogy felrakódik majd lemállik, eltűnik majd ismét előtűnik az út során rárakódott durva vagy finom érintése az elemei természetnek.   

Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? – Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit. 

Egész napos bolyongásom az eső áztatta lombok alatt, a megsebzett vászonnal, nem engedett haza. Már esteledett mire kiértem és átvergődtem az akácos szegélyezte erdő szorításából. A verandára érve kiterítettem az aznapi utam emlékét, hogy megnézzem mire is jutottam a nagy ötlettel. Repedések, karcolások, foltok és foszlányok, erdei maradékok és lenyomatok egymásba kapaszkodott absztrakciója tűnt elő. Csendesen szemlélveaz elém táruló képet, a tüdőmben friss levegővel, a megnyugvás már majdnem kézen fogott, amikor lehullott a vászonra az első esőcsepp. Aztán a második. Apró kis kráterek kezdtek kialakulni. Néztem ahogy az eső alakítja a képet - és majdnem későn kaptam észbe.  

De hogy el is van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor ezeknek a magvát elveti.

Aztán feleszmélve a nagy csodálkozásból - behúztam a vásznat a tető alá - és egy utolsó mozdulattal arany pigmentport engedtem a szélbe. A lehulló csillám megtapadt és a nedves vásznon megszületett az a kép - amit majdnem elmosott az eső pár pillanat alatt.