Travelling Without Moving

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy az elmúlt tíz év legfontosabb utazásait egyetlen lépés nélkül tettem meg?

Nem ültem repülőre. Nem szálltam hajóra. Nem léptem át egyetlen országhatárt sem.

Csak leültem egy üres vászon elé. És amikor felálltam, már nem ugyanaz az ember voltam.

Talán ezért festek. - Mert minden kép egy utazás.

Most, hogy végre itt a nyár, amit annyira vártunk - mindenki utazik valahová. Először gondolatban utazunk el. Már jó előre készülünk és tervezzük, hogy menyire fantasztikus lesz. Alig várjuk, hogy elinduljunk. Időszámításunk az utazás megkezdésének napjáig tart. Ritkán gondolunk bele, hogy egyszer ez is véget ér - és haza kell jönni. A képek amiket készítünk élményeinkről, mint útinaplók kerülnek a közösségi oldalakra. 

Mennyire örült volna Marco Poló egy ilyen lehetőségnek - akkor talán nem fordul vele elő, hogy amikor 24 évnyi távollét után 1295-ben megérkezett Velencébe, a rokonai rá sem ismertek, és a helyiek egy emberként gyanakodtak. ( ...velünk ilyen nem történhet ugyebár... ) A mesés Keletről szóló történetei annyira idegennek és hihetetlennek tűntek, hogy még a halálos ágyán is hazugnak bélyegezték. Mire Ő híresen így felelt: "....és még a felét sem meséltem el annak, amit láttam." 

Az én "Útinaplóm" is valahogy így nézne ki. Tele történetekkel és képes bejegyzések egymásutánjával, egy "műteremből" amely sokszor a szabadban talál. 

- Nem tudom megmondani, hol készült ez a kép, mert nem egy országban született, hanem egy állapotban. 

"Útinapló" bejegyzés: Amazonas - pontosan azt az állapotot tükrözi amiben született. "Egy érintetlen, vad és kalandra hívó vidéken, ahol a dzsungelek mélyén máig több száz elzárt közösség él és a kanyargó folyókkal szabdalt végtelen erdők ölelése, ősi városok romjait rejti." Titokzatos, áthatolhatatlan és mégis élhető. Az ember,- ahogy "a vizek forrásának népei", - mély, spirituális kapcsolatot ápolnak az erdők és folyók növényeivel és állataival. Akiknek nem kellett visszatérni a természetbe, hiszen el sem hagyták azt soha. 

Az utazás sokszor menekülés a jelenünkből. Abból a hétköznapi világból amit magunknak építünk. Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendő dolgokkal. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtől, a rövid ideig tartó egyedülléttől is. Szükségletévé vált, hogy "mindig történjen valami", mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan megnézi a telefonját vagy bekapcsolja a televíziót. 

"Miért félünk a csendtől, az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a rádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkből a vizek, a fák, a szél hangjait?"

"Útinapló" bejegyzés: Szíved mércéje az igazság legyen - Az indulás még telis-tele van izgalommal, a nekirugaszkodás végtelen erejével. Bizakodással és reménnyel a holnapba. Az út során aztán minden letisztul. Az otthon biztonsága először jóleső érzéssel távolodik, nem is gondolunk rá, aztán idővel minden hátrahagyott emlék, érzés és pillanat hirtelen felerősödik. Bevillan egy hang - felszakadnak az elfeledettnek tűnt képek. Dover fehér szikláin túl az otthon bizony nem egy kis bringatúra távolságra van. Ami korábban egyhangúnak tűnt az most színessé válik és az eltávolodás felerősíti az eltompult színeket. A táj hiába lenyűgöző, - Az igazságot keresve végül felteszed magadnak a kérdést: 

- Gyönyörködni abban, aki veled utazik." 

Egy fiatalember 1819 november 24-én Nagyenyedről elindult nagy útjára gyalogosan, egy tarisznyával, kevés megtakarított pénzzel. Nem, nem nyaralni ment. Akkoriban talán ez nem is volt szokás. Olyan útra indult amely nem csak a Himalája hegyein vitte át, hanem belső utazásainak bércein is.  

Kőrösi Csoma Sándor hatalmas utat tett meg minden értelemben. Olyan szintre emelte a belső út erejét ami már művészet. Azt a teljességet, az átlényegülés szellemi erejét és érzését csak a folyamat közben tapasztaljuk meg. A festészet számomra pontosan ilyen. A zsigereimben érzem, hogy jó - e az ösvény amin járok. Amikor a szándék elveszíti jelentőségét és csakis abban a pillanatban létezünk amiben az egyik lépés követi a másikat.  

"Útinapló" bejegyzés: ZEN

"Legyek védtelenek védelmezője,
Vezetője útrakelteknek;
A vízen átkelni készülőknek
Legyek híd, ladik, hajó.

Legyek sziget partot keresőknek,
Lámpás annak, ki fényre vágy;
Pihenést áhítóknak ágy,
Cselédje annak, kinek szolga kell.

Tested hajó – így tekintsd –
Jövés-menés járműve;
És, hogy teljesíthesd minden lény javát,
Elmédhez hű testté alakítsd."

A bódhiszattva ösvény (Részletek) 

Nekem az utazás valahogy erről is szól. - Mint talán sokaknak. - Tanulni önmagunkat. A festészet nyelvén felfedezni az önvalónkat és mindig egy új bejegyzést írni az "Útinaplónkba" - elindulni úgy, hogy akár még abban a pillanatban meg is érkezzünk. 

Minden elsuhan, mi maradunk.