Intuíció és a Nagy Kék 

A festőállványtól az otthonodig.

Hazafelé döbbentem rá a hajnali hófödte csúcsok között autózva, hogy ez a festmény pontosan ide készült. Bár igaz, - Akkor még nem sejtettem ... 

- "Mit nem sejtettem Bástya elvtárs?  

- ... hogy békaemberekkel fogok találkozni."

Hangzik el - A Tanú - című filmben - és valóban. Abban a pillanatban, amikor az ember fia - mint művész - kiteríti a vásznat a műterem padlójára és nekiáll megvalósítani azt az intuitív látomást ami valahogy valamilyen módon befészkelte magát az agyába, egy hosszú, előre nem látható, kanyarokkal és bukkanókkal tarkított utazás veszi kezdetét. 

Csak azt tudod, hogy most a kék az a szín ami mindent visz, hogy kell egy kék festmény - de nagynak kell lennie - olyan nagynak ami szinte körbeölel ha elé állsz. De olyan legyen ami milliónyi kis "történéssel" rétegről rétegre építkezik és mélysége van. Mély legyen mint az idő tengere - viharos és nyugtalan mint a lelked hullámai - benne legyen a valóságod, hogy semmi sem egyértelmű, néha gyűrött, néhol repedezett - de a végén minden összeáll. Ebben a tudatban leledzel aztán hetekig és állandóan előtted van egy kép. Közben viszed föl a színeket, aztán lemosod, majd összegyűröd - minden mozdulatod olyan mint egy harc az elemekkel ...    

... és ez ilyen. Ezt nem lehet érzelemmentesen patikamérlegen kiméricskélve adagolni és komponálgatni. A legbensőbb intuíciódra kell hallgatni, mert az fel akar tárni benned valami olyan elementáris tudati állapotot amit széken ülve, vagy a vászon előtt töprengve, nem lehet előhozni. Nem a szépséget keresed, hanem azt a pillanatot amikor minden elcsendesedik körülötted és benned, és azt mondod: - Igen. Ez Az. Ez volt amit láttam. 

... és akkor még nem sejted, hogy találkozni fogtok megint.

Aztán eltelik majdnem egy év - a kép kiállításon szerepel - és csak azt érzed, hogy ez jó. Nagyon jó. Míg nem egy őszi napon valaki azt nem mondja, hogy a látomásod az Ő életük része kell legyen. A házuk most épül az Alpok egy eldugott szegletében és mennyire csodás lenne, ha kikerülne hozzájuk, majd ha elkészülnek... 

... és vársz egy évet. A kép közben szemlátomást érik. Aztán jön a telefon és te felkészülsz az útra. Magad akarod rendezni - ki tudja miért? Leveszed a vakrámáról - összecsomagolod és egyedül nekivágsz, hogy minden biztos legyen. Nem bízod a véletlenre. Nem adod ki a kezedből. Hajnalban indulsz. Tele izgalommal és várakozással. Élvezed minden pillanatát az ismeretlenbe való utazás óráinak. Késő este van mire megérkezel, a sötétben a féklámpák és a reflektorok váltakozásától a szemed előtt minden összefolyik. Nagy örömmel fogadnak és alig várják hogy felkerüljön a falra. Ott kipakolsz, összeállítod ismét a vakrámát, és felfeszíted a vásznat. Végre ez is kész. 

Aztán kiméred a helyét - felfúrod a falra a tartószerkezetet és végre a helyére kerül. Betölti a szobát. Megtölti élettel és energiával. Megérkezett. Elégedett vagy. A tulajdonos mosolyog - bár ő is fáradt - de minden a legnagyobb rendben. Nyugodtan hajtod álomra a fejed éjféltájt, bár tudod, hogy három óra múlva indulnod kell vissza. 

Hajnalban indulsz. Még minden csendes. Egy lélek sincs az utakon. Szinte tapintható a látvány csendje. Egyik alagút a másik után. A bércek távoli peremén otthonok fényei pislákolnak. Lassan felszáll a köd és megpillantod a hegygerincek föléd magasodó hófödte óriásait amint felhősáljukba burkolózva lenéznek rád. Száll a hó és te döbbenten ismered fel, hogy ez az a kép, ez az a hangulat, amit több mint egy éve megálmodtál. Lassítasz és hagyod, hogy minél tovább tartson az út hazafelé. Már nem sietsz.