Az anyag újjászületése I. 

Elgondolkodom, hogy miért is ragaszkodunk tárgyakhoz ? 

Mondják: - Engedd el! 

Én akkor is őrzöm nagyapám egyetlen örökségét – egy fekete porcelán lovat – vagy édesapámtól rám maradt – általa készített vitorlázó repülőmodellt – a lányomtól kapott órát. Ezek a tárgyak nem "csak" emlékek. 

..... Ezek a valóságom darabkái.

Életem képe a valóságom időben szétszórt darabkáiból áll össze.

Az ágyneműtartóban pihenő több mint húsz éves rajzok és vázlatok, szétvágva és egymásra ragasztva, képpé formálva – sűrítménye és meséje egy életszakasznak. 

Hogyan máshogyan is lehetne elmesélni megannyi történést, mint egy képben.

• és igen. azért ragaszkodunk még a gondolathoz is mert a múlt gyakran valódibb mint a jelen.

A darabkák mindig utólag állnak össze. Ami jelentéktelennek tűnik az értelmet nyer. Ami haszontalannak tűnik az lesz a legfontosabb a végén. A nagy dolgok elenyésznek míg a kicsik felmagasztalódnak.

A festészet legtöbbször a valóság illúzióját kelti. – vagy meg akar szabadulni a valóságtól – vagy amikor durván és kijózanítóan szembesít vele.

A művészetben – bárminemű legyen is az – van egy nagyon érdekes és izgalmas megfigyelési kényszer. Az ember olyan dolgokat vesz észre és lát meg a környezetében, ami bár hétköznapinak mondható – valójában mégis jelentést hordoz. - és ezzel a gondolattal az a kizökkentő dolog jön létre, hogy szépen lassan, de .... 

... a valóság belép a képbe. 

A 20. század elején történt valami, ami ma talán már magától értetődőnek tűnik, akkor azonban radikális gesztus volt.

Pablo Picasso és Georges Braque kubista kollázsaiban a művészek már nem elégedtek meg azzal, hogy megfessék a világot. Újságpapírt, tapétát, nyomtatott betűket és más hétköznapi anyagokat kezdtek a kép felületére ragasztani.

A hétköznapi tárgy lázadása

A dadaisták ennél is tovább mentek.

Az első világháború értelmetlenségével szembesülő művészek számára már maga a hagyományos művészet fogalma is megkérdőjeleződött. Ha a civilizált világ képes volt ilyen mértékű pusztításra, akkor miért kellene változatlanul elfogadni annak kulturális szabályait?

Marcel Duchamp gesztusa ebből a szempontból korszakos.

A readymade esetében már nem feltétlenül az történt, hogy egy hétköznapi anyagot beépített egy műalkotásba. Maga a hétköznapi tárgy vált művészeti állítássá azáltal, hogy a művész kiválasztotta, kiemelte eredeti funkciójából és más kontextusba helyezte.

Ezzel egy egészen kellemetlen – és máig lezáratlan – kérdést tett fel:

Mitől lesz valami műalkotás?

Az anyagtól?
A kézügyességtől?
A szépségtől?
A művész szándékától?
Vagy attól a jelentéstől, amelyet egy tárgy új környezetében kap? 

Ez azért fontos a mi történetünk szempontjából, mert ettől kezdve egy használati tárgy korábbi funkciójának elvesztése már nem feltétlenül a történetének végét jelentette.

Lehetett éppen egy új történet kezdete.

A tárgyak új élete

A kollázs síkjából a valóság darabjai idővel kiléptek a térbe. Talált tárgyak, papírok, textilek, fényképek, nyomatok és hétköznapi maradványok kerültek egymás mellé. Olyan dolgok, amelyek eredeti környezetükben talán jelentéktelenek voltak, egymás mellé helyezve azonban új kapcsolatokat kezdtek teremteni.

És talán itt válik igazán érdekessé a történet.

Mert a fragmentum önmagában mindig hiányos. Egy kivágott fénykép mögül eltűnik a történet. Egy tárgy elveszíti eredeti környezetét. Az emberi alakból csak egy mozdulat marad. Míg a papírdarab elveszíti azt a szöveget, amelynek valaha része volt.

Mégsem lesznek kevesebbek. Éppen ellenkezőleg.

Amikor egymás mellé kerülnek, új történetet kezdenek el mesélni. Talán az emlékezetünk is valahogy így működik. Nem őrizzük meg pontosan az életünket. Arcokat, mozdulatokat, helyeket, illatokat, tárgyakat, mondatokat és érzéseket őrzünk belőle. Töredékeket.

Fragmentumokat a valóságból. És ezekből próbáljuk újra és újra összerakni azt, amit valóságnak, - amit az életünknek nevezünk.

Talán ezért találom különösen pontosnak Szalma Júlia közelgő új kiállításának címét:
FRAGMENTED REALITY – Töredezett valóság.
Mert Júlia munkáiban ismerősnek tűnő világok darabjai találkoznak egymással, mégsem állnak össze egyetlen, könnyen megfejthető történetté. Emberi alakok, gesztusok, tárgyak, képi emlékek és egymástól távolinak tűnő motívumok kerülnek új összefüggésbe. Mintha egy szétszakadt történet maradványait látnánk – de már nem tudnánk biztosan, mi történt előtte, és mi fog történni utána. A néző ezért nem egyszerűen szemlélő. Elkezd kapcsolatokat keresni.
Összerakni a darabokat. Történetet találni ott is, ahol talán soha nem létezett történet.

Az ember őriz. A művész pedig néha abból épít újat, amit más már elengedett. 

Folytatjuk.
Az anyag újjászületése II. – A tárgyak új élete