Elgondolkodom, hogy miért is ragaszkodunk tárgyakhoz ? – Mondják: - Engedd el! Én akkor is őrzöm nagyapám egyetlen örökségét – egy fekete porcelán lovat – vagy édesapámtól rám maradt – általa készített vitorlázó repülőmodellt – a lányomtól kapott órát. Ezek a tárgyak nem "csak" emlékek. ... mert 

Ezek a valóságom darabkái.

Az életem képe a valóságom időben szétszórt darabkáiból áll össze.

Az ágyneműtartóban pihenő több mint húsz éves rajzok és vázlatok, szétvágva és egymásra ragasztva, képpé formálva – sűrítménye és meséje egy életszakasznak. Hogy máshogy lehetne ezt elmondani mint egy képben.

• és igen. azért ragaszkodunk még a gondolathoz is mert a múlt gyakran valódibb mint a jelen.

A darabkák mindig utólag állnak össze. Ami jelentéktelennek tűnik az értelmet nyer. Ami haszontalannak tűnik az lesz a legfontosabb a végén. A nagy dolgok elenyésznek míg a kicsik felmagasztalódnak.

A festészet legtöbbször a valóság illúzióját kelti. – vagy meg akar szabadulni a valóságtól – vagy nagyon durván szembesít vele.

A művészetben – bárminemű legyen is az – van egy nagyon érdekes és izgalmas megfigyelési kényszer. Az ember olyan dolgokat vesz észre és lát meg a környezetében, ami bár hétköznapinak mondható – valójában mégis jelentést hordoz. - és ezzel a gondolattal ...

... a valóság belépett a képbe

A 20. század elején történt valami, ami ma talán már magától értetődőnek tűnik, akkor azonban radikális gesztus volt.

Pablo Picasso és Georges Braque kubista kollázsaiban a művészek már nem elégedtek meg azzal, hogy megfessék a világot. Újságpapírt, tapétát, nyomtatott betűket és más hétköznapi anyagokat kezdtek a kép felületére ragasztani.

Apró, valódi dolgokat egy valódi világból.

Egy újságpapír többé nem pusztán újságpapír volt. Magával hozta a nyomdafestéket, a híreket, a hétköznapokat, a saját korának lenyomatát. A művész nem megfestette annak illúzióját, hanem magát a tárgyat – a valóság egy darabját – emelte be a képbe.

Ez alapvető változás volt.

A műalkotás felülete ettől kezdve nemcsak ábrázolhatott valamit. Befogadhatott valamit a való világból. És ezzel egy addig nagyon biztosnak hitt határ kezdett elmosódni. Olyan kérdés fogalmazódott meg amit addig nem is mertek feltenni. 

Hol ér véget az élet, és hol kezdődik a művészet?

A hétköznapi tárgy lázadása

A dadaisták ennél is tovább mentek.

Az első világháború értelmetlenségével szembesülő művészek számára már maga a hagyományos művészet fogalma is megkérdőjeleződött. Ha a civilizált világ képes volt ilyen mértékű pusztításra, akkor miért kellene változatlanul elfogadni annak kulturális szabályait?

Marcel Duchamp gesztusa ebből a szempontból korszakos.

A readymade esetében már nem feltétlenül az történt, hogy egy hétköznapi anyagot beépített egy műalkotásba. Maga a hétköznapi tárgy vált művészeti állítássá azáltal, hogy a művész kiválasztotta, kiemelte eredeti funkciójából és más kontextusba helyezte.

Ezzel egy egészen kellemetlen – és máig lezáratlan – kérdést tett fel:

Mitől lesz valami műalkotás?

Az ember őriz. A művész pedig néha abból épít újat, amit más már elengedett.